Várostörténet
Nagybajom régi magyar település, már 1197-ből vannak írásos emlékek róla a zselicszentjakabi apátság birtokösszeírásában. A század közepéig Nagybajom falunak számított és 1859-ben 2-3 ezer fős mezőváros lett. 1870-ben 4000 lakójával a megye harmadik legnépesebb települése. A gazdasági és társadalmi erő bizonyítéka volt az is, hogy három különböző vallási felekezet, a katolikus, a református és az izraelita külön elemi iskolát tartott fenn.
A „nagy vasútépítések” idején Nagybajomot, elkerülte a fejlődést hozó vasút vonala. A vasútépítések révén differenciálódás indult meg az állomással rendelkező, és azzal nem rendelkező települések között. Nagybajom lemaradását tehát főként a kor gazdasági – társadalmi fejlődése szempontjából húzóerőnek számító vasút hiányának tudható be.
Nagybajom az újkorra Somogy megye messze legnagyobb határú településévé vált. A település kedvező földrajzi helyzete azonban jelentős károkat okozott a történelem során, hiszen a háborúk idején vonuló hadak útjába esett, pusztította török és tatár egyaránt. A II. világháború idején a Dunántúli hadmozdulatok révén súlyos emberáldozatot követelő csaták helyszíneként tartják számon ma is, itt húzódott a német frontvonal.
A felszabadulás után a község újjáépítése fokozatosan történt. 1958-ban teljes erővel megindult a községfejlesztés. 1969. július 1-jével a szomszédos Jákó községgel Községi Közös Tanács néven közös tanácsot alakított, 1970. július 1-jén ismét nagyközségi rangra emelkedett.
1990. szeptember 30-án létrejött Nagybajom Nagyközség Önkormányzata. Jákó község különválása önálló önkormányzatot hoz létre. 1993. január 1-én Pálmajor települési rész önálló önkormányzatot hoz létre, körjegyzőségileg továbbra is Nagybajomhoz tartozóan. A rendszerváltást követően az önkormányzatiság és a közvélemény aktivitása felerősítette a várossá nyilvánítás kérdéskörét. Nagybajom a helyi képviselő-testület kezdeményezésére 2001. július 1-jétől ismételten városi rangot kap.
Természeti adottságok
A hajdani, különösen gazdag természeti környezetet a címerben is megőrizték: középpontjában egy költöző madár, a bíbic áll, amely az egykori mocsaras, berkes területek sokszínű madárvilágát jelképezi. A környéken ma is szép számmal élnek ritka és védett madarak (rétisas, fekete gólya, cigányréce stb.), közülük legnagyobb hírnévre a fehér gólya tett szert.
A környék felszíne hordalékkúp-síkság, amelyet észak-déli irányú gyengén hullámos futóhomokformák tagolnak, kisebb foltokban lösz is előfordul. A felszínt fedő futóhomokot a növényzet nem köti meg tökéletesen, a településtől nyugatra még ma is tekintélyes buckákat hajt a szél. A buckák a lecsapolásokat követően is kis kiterjedésű, a tájszerkezetet meghatározó vizenyős talajú lápos-mocsaras lapályokat fognak közre. A viszonylag magas talajvízszint következtében kialakult foltok száma több százra tehető.
A talajviszonyokat a mészben szegény, savanyú kémhatású gyenge homok, valamint a homokos lösz jellemzi. A sík területeken a kedvező vízgazdálkodású, termékenyebb agyagbemosódásos erdőtalajok találhatók, ahol a művelt réteg alatti vályogos szint (agyagbemosódás) jobb vízellátást biztosít a szántóföldi növénytermesztés számára. A mikrohullámos, buckás felszínű részeken a teljes szelvényében homokos szövetű, gyenge vízgazdálkodású rozsdabarna erdőtalaj és a humuszos homoktalaj a szántóföldi növénytermesztés számára nem hasznosítható, ezek a település határának túlnyomórészt erdősített részei.
A patakok mentén, valamint a lefolyástalan, pangó vizű lápokban nagy mennyiségű agyaglerakódást találunk, amelyek réti agyagtalajokat képeztek.
A táj potenciális erdőtársulása a cseres-tölgyes több típusa: a talajvíztől befolyásolt laposokon kocsánytalan tölgyes, jobb helyeken pedig a gyertyános-tölgyes. A homokos területen az akác, az erdei fenyő és a nyár telepedett meg. A kifejezetten lápos területeken az égeres láperdők és a kőrises égerláp-erdők jellemzőek. Az észak-déli irányban húzódó lapos völgyekben kisebb vízfolyások, árkok gyűjtik és vezetik a Balatonba a felszíni vizeket. A terület nagy része a Boronka-patak, kisebb hányada az Aranyos–patak vízgyűjtőjéhez tartozik. A talajvíz szintje a domborzati adottságokhoz igazodik. Általában 2-4 m mélyen helyezkedik el, de a magasabb hátakon helyenként 10 m mélységet is elér. A ma még meglevő tavak közül jelentősebb az északi határszélen levő Lencseni halastó, a belterület legészakibb részén levő Szelen-tó és Földi-tó. A terület északi részén fekvő Lencseni halastó a Boronka-melléki Tájvédelmi Körzet része; a város közigazgatási határának keleti részén található tórendszer középtávon turisztikai célokat is szolgál. A kisebb mélyedésekben elhelyezkedő számtalan vízállás, mocsár kiterjedése ugyan évről-évre, illetve évszakonként is változhat a csapadékos és aszályos periódusok váltakozásával, de mindenkor a táj jellemző elemei maradnak.
A település külterületének erdősültsége az országos átlagot meghaladva az összterület több mint 45%-a. Faállományában megtalálható a tölgyek, a gyertyán, és a bükk, mint őshonos fafajok, valamint a fenyő, az akác, a nyír és a nyárfa, mint betelepített fafajok. Jelentős erdőállományának nagy része a Boronka-melléki Tájvédelmi Körzethez tarozik. A településen az Állami Erdészeti Szolgálat Kaposvári Igazgatósága 5566 ha üzemtervezett erdőt tart nyilván.
A hajdani, különösen gazdag természeti környezetet a címerben is megőrizték: középpontjában egy költöző madár, a bíbic áll, amely az egykori mocsaras, berkes területek sokszínű madárvilágát jelképezi. A környéken ma is szép számmal élnek ritka és védett madarak (rétisas, fekete gólya, cigányréce stb.), közülük legnagyobb hírnévre a fehér gólya tett szert.
A környék felszíne hordalékkúp-síkság, amelyet észak-déli irányú gyengén hullámos futóhomokformák tagolnak, kisebb foltokban lösz is előfordul. A felszínt fedő futóhomokot a növényzet nem köti meg tökéletesen, a településtől nyugatra még ma is tekintélyes buckákat hajt a szél. A buckák a lecsapolásokat követően is kis kiterjedésű, a tájszerkezetet meghatározó vizenyős talajú lápos-mocsaras lapályokat fognak közre. A viszonylag magas talajvízszint következtében kialakult foltok száma több százra tehető.
A talajviszonyokat a mészben szegény, savanyú kémhatású gyenge homok, valamint a homokos lösz jellemzi. A sík területeken a kedvező vízgazdálkodású, termékenyebb agyagbemosódásos erdőtalajok találhatók, ahol a művelt réteg alatti vályogos szint (agyagbemosódás) jobb vízellátást biztosít a szántóföldi növénytermesztés számára. A mikrohullámos, buckás felszínű részeken a teljes szelvényében homokos szövetű, gyenge vízgazdálkodású rozsdabarna erdőtalaj és a humuszos homoktalaj a szántóföldi növénytermesztés számára nem hasznosítható, ezek a település határának túlnyomórészt erdősített részei.
A patakok mentén, valamint a lefolyástalan, pangó vizű lápokban nagy mennyiségű agyaglerakódást találunk, amelyek réti agyagtalajokat képeztek.
A táj potenciális erdőtársulása a cseres-tölgyes több típusa: a talajvíztől befolyásolt laposokon kocsánytalan tölgyes, jobb helyeken pedig a gyertyános-tölgyes. A homokos területen az akác, az erdei fenyő és a nyár telepedett meg. A kifejezetten lápos területeken az égeres láperdők és a kőrises égerláp-erdők jellemzőek. Az észak-déli irányban húzódó lapos völgyekben kisebb vízfolyások, árkok gyűjtik és vezetik a Balatonba a felszíni vizeket. A terület nagy része a Boronka-patak, kisebb hányada az Aranyos–patak vízgyűjtőjéhez tartozik. A talajvíz szintje a domborzati adottságokhoz igazodik. Általában 2-4 m mélyen helyezkedik el, de a magasabb hátakon helyenként 10 m mélységet is elér. A ma még meglevő tavak közül jelentősebb az északi határszélen levő Lencseni halastó, a belterület legészakibb részén levő Szelen-tó és Földi-tó. A terület északi részén fekvő Lencseni halastó a Boronka-melléki Tájvédelmi Körzet része; a város közigazgatási határának keleti részén található tórendszer középtávon turisztikai célokat is szolgál. A kisebb mélyedésekben elhelyezkedő számtalan vízállás, mocsár kiterjedése ugyan évről-évre, illetve évszakonként is változhat a csapadékos és aszályos periódusok váltakozásával, de mindenkor a táj jellemző elemei maradnak.
A település külterületének erdősültsége az országos átlagot meghaladva az összterület több mint 45%-a. Faállományában megtalálható a tölgyek, a gyertyán, és a bükk, mint őshonos fafajok, valamint a fenyő, az akác, a nyír és a nyárfa, mint betelepített fafajok. Jelentős erdőállományának nagy része a Boronka-melléki Tájvédelmi Körzethez tartozik. A településen az Állami Erdészeti Szolgálat Kaposvári Igazgatósága 5566 ha üzemtervezett erdőt tart nyilván.
Kapcsolodó tartalmak
